Sziasztok,

gondoltam én, hogy nem tudom tartani a tempót az írással… A hétköznapok nem különböztek sokban egy átlagos Sabbathtól. Talán abban, hogy a gáztűzhely folyamatosan égett takarékon és a sütő is be volt kapcsolva, mert nem volt tilos főzni, csak nem kapcsolhattak be semmit . Kicsit többet kellet segítenem, persze sosem kértek meg, de gyakran kapcsoltam a kicsiknek villanyt az alagsorban, indítottam be a mosogatógépet, terítettem a vendégeknek és pakoltam nem egyszer nyolc gyerek után. Az újévi ünneplés vége rögtön egy Sabbathba torkollott, de ekkor én már heted hét határon túl voltam. Pénteken, ahogy hazajöttek a templomból 1 óra körül elindultam eddigi leghosszabb utamra, Nikihez (gyerekkori barátnőm) Connecticut államba. Előző nap betápláltam a GPS-be a pontos címet és több lehetséges útvonal közül választhattam, egyben azonban mind megegyezett, a George Washington Bridgen keresztül haladtak át. Kicsit megrettentem, mert ez a híd köti össze a New York és New Jersey államot. Kétszintes és nyolc-nyolc sávon halad a forgalom mindkét irányban, de még így is állandóan lépésben lehet rajta átjutni a dugó miatt. Gondoltam ettől még nem felejtek el vezetni, ha kicsit türelmesebb vagyok a helyieknél, már csak nyert ügyem lehet. Így is lett, jó időben indultam, nem volt vészes, de az alsó szinten mentem és nem koncentráltam annyira a kilátásra, pedig teljes egészében lehet látni New Yorkot a közepéről. Nagyon jól éreztem magam egész délután és este, végre találkoztam a családdal, vagy öt éve nem láttam Niki szüleit. Este tíz körül indultam haza, mikor már az utolsó mérföldeken voltam, lejöttem az autópályáról, egyszer csak őrülten elkezdett rázkódni a kocsi. Defektet kaptam, a család ugye nem vette volna fel a telefont akkor sem, ha hívom őket, az ünnep miatt. Két választásom volt, hívni az autómentőt 200 dollárért és hajnali kettőig kereket cserélni vagy gyök kettővel hazagurulni. Egy 1000 dolláros autó esetében nyilván az utóbbit tettem, de egész úton imádkoztam, hogy csak egyszer érkezzek meg. Másnap hulla fáradtan keltem 5:30kor, hogy elinduljak az AuPair találkozóra Lancasterbe, Pennsylvania államba. Anyuka autójával száguldottam a buszhoz, mert nem kaptam meg időben az e-mailt, amiben a helyi koordinátorom szólt, hogy korábbra tette az indulást. Egy Amish faluba utaztunk röpke három órát, de kilenc körül megemlékeztünk a 9/11 áldozatokról. Ezek az emberek elvonulva a társadalomtól élnek, önellátó módon. Az egyetlen dolog, amit mondott a családom róluk, hogy „A tisztálkodás napja szombat, más napokon nem fürdenek”, így hálás voltam, hogy szombaton érkeztünk… Azon viccelődtünk, hogy milyen lenne, Amish családhoz kerülni AuPair-nek, lovas kocsival vinném a gyerekeket suliba és gabonában kapnám meg a fizetésem.

Ma, szeptember 12-én gubbasztok a gépem felett és nem hiszem el, pontosan két hónapja érkeztem, hogy megvalósítsam az egyik nagy álmom.