Sziasztok,

Azt hittem, hogy New York elfoglalta az összes maradék helyet a szívemben, amit a világvárosoknak tartottam fenn, Boston bebizonyította, hogy van ott még, ahonnan ez jött. Csütörtök éjszaka indultunk bízva abban, hogy hátha végigalusszák az utat a gyerekek, hát tévedtünk. Még a kis másfél éves Evie is hajnali 2kor aludt el a hotelben. Pénteken mindenki teljesen hulla volt, de tartottuk magunkat a tervhez és meglátogattunk egy lenyűgöző tropikáriumot. Az akváriumok hatalmasak voltak, én nem is fényképeztem, csak bámultam ki a fejemből, sajnos a gyerekek teljesen elviselhetetlenek voltak a kimerültség miatt. Szombatra hotelen belüli programokat terveztek a gyerekekkel, mert ugyebár Sabbathkor sok mást nem lehet. Hogy nekem ne kelljen a medence mellet unatkozni, kimenőt kaptam. Bevonatoztam a városba (itt nem subway-nem vagy metrónak hívják őket, hanem „train”-nek), ahol egy kombinált turista jeggyel hajókáztam egyet a kikötőben, majd felszálltam életem első városnéző buszára. Mint kezdő világutazó ezzel a lépéssel megszabadultam második mumusomtól (egyes számú az idegenvezető volt, lsd. 3. bejegyzés), de teljesen pozitívan csalódtam. Valójában ez egy nyitott oldalú troli, egy őrült, nagydumás sofőrrel. Megállás nélkül vagy röhögtem, vagy imádkoztam az életemért, egyszer tényleg majdnem kiestem egy körforgalomban. Természetesen csak a legfontosabb történelmi tényekre emlékszem. Például, hogy itt a legnagyobb az egy főre jutó Dunkin' Donuts –ok száma , a városháza hivatalosan a legrondább építészeti alkotás Amerikában, továbbá díjat nyert Boston, melyet a legborzasztóbb forgalommal rendelkező városnak írtak ki… Mikor hazaértem, mindenki sziesztázott, ébredés után megmutattam nekik egy közeli parkot játszótérrel. Este Red Sox meccsre volt jegyük a szülőknek én voltam az ügyeletes, de nem volt sok dolgom az alvó törpékkel. Vasárnap a borongós időre való tekintettel gyerekmúzeumba mentünk, ezt is ajánlom az összes „felnőttnek” akik nem szégyellnek felhőtlenül játszani. Legnagyobb meglepetésemre a mosdóban egy nemzetközi fogápolási tablón megtaláltam ezt a magyar csodát. Hétfőn a központi parkban hagytak Leával és a házi feladattal, míg a család maradék négy tagja elindult felkutatni a gyűjteménybe illő hó gömböket. Egy piknik takarón színeztünk a hattyúk és a tó mellett a ragyogó napsütésben, pihenésképp kacsákat etettünk. Ezt meg tudnám szokni, egy gyerekkel sokkal egyszerűbb könnyednek és szórakozatónak lenni.

Sokat viccelődtünk, hétvége poénja mégis az utolsó óráig váratott magára. Mielőtt elindultunk haza, egy kóser étteremben ebédeltünk. Már mindenki nagyban evett, de Brian nagyon válogatós és nem ízlett neki a spagetti. Együtt elhatározták Dinával, hogy csibefalatokat rendelnek helyette, de előtte megkérdezik, hogy melyik típust tartják a konyán, mert ugye az sem mindegy. A túlpörgött pincérnő odalibben az asztalhoz, és kielégítő választ adott családomnak: „sima csirkefalatok, tudják, mint a McDonalds-ban”. Egy pillanatra vártam a reakciót, de Eddie kinyögött egy „köszi”-t és pincérnőnk már ott sem volt. Ebben a percben már nem bírtam tovább és elkezdtem röhögni. Eddie üveges tekintettel ennyivel elintézte „ez sincs teljesen tisztában azzal, hogy nem véletlen eszünk kóser étteremben”.

üdv, bkf