valóban eljött szeptember, visszafordíthatatlanul pörögnek a napok. Sok mérföldkőhöz van szeren
csém a gyerekek életében ilyen volt a hónap első napja, mikor Lea a gurulós rózsaszín hátizsákjával először tipegett az új iskolabusz felé. Ahogy változik a kicsik hozzáállása ehhez a számukra szokatlan helyzethez, napról napra én is alakulok. Sosem engedtem például, hogy becéznek, a szegedi barátoknak 2,5 évükbe telt rám ragasztani egy új nevet. Brian több mint egy hete „Chats” {Kác}-nak szólít, ezt a szülők csak annyival kommentálták, hogy „hiszen a családban mindenkinek van beceneve”. Próbálom a jó oldalát nézni, talán a gyerekek szerint is családtag lettem? Folyton meglep, mennyire közvetlenek az emberek, New York utcáin nem állhatsz meg egy térképpel anélkül, hogy valaki ne segítene kérés nélkül. Valamelyik nap az egyik „Teszkó” jellegű üzletben a pipere holmik közt matattam, mikor odalépett hozzám egy nő két körömlakkal és egy anyagdarabbal a kezében. Csak kíváncsi volt a véleményemre, melyik illene a leendő ruhájához jobban. Ez otthon is megeshet, de az egyik fél tuti hülyének nézné a másikat.Az apró szösszenetek kategóriába tartozik az, hogy a zöldségesnél a hangosbemondóban egyszer csak dörgést és villámlást hallhatsz, majd eső hanggal egy időben megindul a vízpermet a gyümölcsökre. Érdeklődtem anyukánál, hogy a locsolást még csak csak értem, de hangosbemondó, amolyan hangulatjavító intézkedés? Erre a válasz, nem az nekem szól, nehogy megázzak. Ezt a bejegyzést már Bostonból írom, ha nagyon sok szabadidőm lesz, írok még.
üdv, bkf