Szisztok,

az utolsó éjszakám töltöm a New Yorker hotel 21. emeletén, fárasztó napom volt, annyi életet mentettem, mint még soha… elsősegély tanfolyam volt reggel 8tól 5ig. Aranyos képek születtek, de nem sok újat mondtak, ám az itteni aranyszabályok különböznek csöppet. Mielőtt segítenél valakin engedélyt kell kérned, mert ha akaratán kívül hősködsz, feljelent. Nem érinthetsz meg senkit csak úgy (ezt a szabályt az ajándékboltos csóka még ma sem ismerte), szóval ma elég sokat hallottuk a hiperaktív előadónktól: ne csináld ezt, ne csináld azt, mert lecsuknak… üdvözöllek az USA-ban. Elég pontos embernek tartom magam, nem szoktam késni ok nélkül, csakhogy itt az „időben érkezni” picit mást jelent. Minimum 10 perccel hamarabb érkezel, már te vagy az utolsó az előadó elmondása szerint, mely a világ minden pontjáról érkező szegény AuPaireknek igen nagy fejtörést okoz.

Mint kezdő világutazó mindenhol megpróbálok beilleszkedni azonnal – ha Rómában vagy tégy úgy, mint a rómaiak- ezt mi sem demonstrálja jobban itt New Yorkban, ha mielőtt zöldre (mi esetünkben fehérre, merthogy itt csak a kocsiknak van zöld ) vált a lámpa gyorsan átsuhansz a zebrán. Egy pár sztereotípiát kipróbáltunk Eszterrel a szabadidőnkben, Starbucks kávét szürcsölve sétálni az 5. sugárúton, hotdogot venni egy sarki büfében, vonatokat nézni a Grand Centrál állomáson és még sok mást, ami tegnap nagyon kimaradt. Apropó tegnap… volt egy nagy félelmem, mióta csak utazom. Mi lesz, ha egyszer arra fanyalodok, hogy idegenvezető mutasson be egy várost. Jelentem megtörtént, eredmény: összetaposott láb, teljes végkimerülés és zavarodás, azt sem tudtam merről jöttünk és hova tartunk, egyetlen értelmes fotót sem tudtam csinálni, de rengeteget röhögtünk és minden sarkon elvesztünk a csajokkal, de egy dolog mindig segített, a magasba tartott esernyő, melyet úgy követtünk, mint a három király az üstököst.

szép napot, bkf