Sziasztok,

végre úgy alakult, hogy Anitával, a másik magyar AuPairrel össze tudtuk egyeztetni a szabadnapjainkat. Csak eljutottunk New Yorkba, ám kalandosan indult a kirándulás. Az internet szerint megadott két utca találkozásánál nemhogy buszmegálló nem volt, de egy árva lélek sem. Kamionok ácsorogtak az út szélén elhagyatva és komolyan vártam, hogy egy ördögszekeret elfúj mellettem a szél. Ki sem mertem szállni a kocsiból. Indult a „B” terv, felhívtam Dina tesóját, mert úgy hallottam, hogy minden nap ingázik a városba. Ő megmondta a buszmegállót, de az a város másik felén volt, nekem meg lassan indulnom kellett volna, mert nem akartam lekésni a megbeszélt ebédről. A tűző napon vártam kicsivel több, mint fél órát, de ami késik, nem múlik, felszálltam a 167es jelzésű buszra, amin nem volt ülőhely. BKV-hoz szokott énem nem rettent el, MP3 lejátszóért nyúltam a táskámba, de mire előtúrtam és beüzemeltem, már New York épületeit láttam, tényleg nagyon közel lakom. Célunk a Szabadság Szobor volt, így ebéd után túl is estem életem első önálló metrózásán. Persze elsőre szinte senki nem száll jó szerelvényre, nekem mégis rosszul esett több éves európai tapasztalattal elhibázni az irányt. Teljesen átláthatatlan számomra az egész rendszer, sem Londonra, sem Párizsra, se Münchenre nem hasonlít, tiszta dzsungel, farkastörvényekkel. Egy ingyenes komp, ami egy közeli szigetre visz el, út közben elhalad a Szabadság Szobor mellett, jobb ötletnek tűnt, mint a mérföldes sor és a jegyváltás a „szobor szigetre”. A kompon ácsorogva egy igen magas srác szembefordult velem és az orra hegyéig letolta a szemüvegét, majd eltátotta a száját. Egy tized másodpercembe beletelt, mire rájöttem, de csak ennyit tudtam mondani: „na neeeeeeeeeeee” Egy fősulira jártunk és én ballagtattam, két barátjával volt, akiket bemutatott Anitának is. Egész útra garantálták a hamisíthatatlan Toplya-hangulatot a kedves focisták. Annyira kicsi a világ, hogy egyszerűen nem tudom kifejezni. Miután vége volt az egy órás hajókázásnak, érzékeny búcsút vettünk, de ha minden jól megy, visszajövünk bulizni egyet velük. Mivel „Down town” sok látnivalót tartogat, elhatároztuk, hogy fiatal még az idő, így megnéztük a World Trade Center helyén az építkezést. Betértünk egy Century 21-ba, ahol megvettem a őszi-téli átmeneti kabátom, tesztelem a márkát (Last Kiss), de a fazon utánozhatatlanul jó. Ha eljön az ideje töltök fel képet róla. Utolsó állomásként a Brooklyn Bridge adott lehetőséget a fotózásra, a lemenő nap jó megvilágításnak bizonyult. Kicsivel később metróztunk egyet Port Authory-ig, majd busszal irány haza. Hősiesen be kell valljam, kezdek elszokni a gyaloglástól, mikor végre beültem az autómba elkapott az a kényelmes érzés, hogy hazaértem. Furcsa, először gondoltam, hogy „haza” és nem Bergenfieldbe.

üdv, bkf