Sziasztok!

Verőfényes napra virradtunk, kész öröm volt az előkészületi fázis. Miután felépítettük és a gyerekek feldíszítették a pavilont, megterítettünk szépen és felkészültünk az első vacsorára. Szép papírtányérokat és eldobható terítőt vettünk, egy ismerős házaspárt vártunk. Eddie áldása közben valami a homlokomra csöppent, amit látványosan letöröltem, erre Dina egy olyan „ne hülyéskedj már, nem lesz itt eső” fejet vágott. Nekem mind egy végül is, ők tudják… nem egészen egy perc múlva nyakunkba szakadt az ég, nem is esőnek nevezném, mert egy egybefüggő vízréteg volt a talajtól a felhőkig, amit a szélvihar, mint egy kiskanál a pohárban időnként felkavart. Miután bemenekítettük a legfontosabbakat, elgondolkodtam, hogy ez vajon ki mással történhetett volna meg, mint velem. Azért megnyugtattak, hogy bőven lesz még alkalmam kint enni, ne keseredjek el. Másnap reggel apuka elment a zsinagógába, ahol tanácsot kértek többen a rabbitól, hogy megjavíthatják-e a darabokra hullott Sukka-t, a válasz az volt, „nem, de mivel nem szombat van, megkérhettek valakit, aki nem zsidó” a történet végét azt hiszem mindenki kitalálhatja. Miután kikupáltam újra a sátrat ígéretükhöz híven sokszor ettünk kint, amit a törpékkel együtt nagyon élveztem. Csütörtök este munka után Niki meglátogatott és nálam aludt, másnap együtt mentünk New Yorkba megnézni az őszt, hiszen semmi tényleges célunk nem volt. Itthon már bőven hullnak a színes levelek a fákról, de ott egy árva évszakváltozásra utaló jelet nem találtunk. Sokat sétáltunk és beszélgettünk, önmagában is vicces, hogy alapvetően magyarul beszéltünk, de mikor a barátnőm megakadt és nem tudta kifejezni magát, átváltottunk angolra, ám abban a percben, mikor úgy éreztük, hogy valaki hallhatja, amit beszélünk, kihasználtuk közös anyanyelvünket. Persze, mint az már kiderült, egyszer sem biztos, hogy nem értik meg valamelyik sarkon az ékesen csengő magyar nyelvet.

A hét fotóját apunak küldöm, hátha emlékezteti egy húsz évvel ezelőtti pillanatra.