Sziasztok,

még sosem láttam ilyen szépnek az őszt. Minden sarkon van egy park vagy játszótér, rengeteg madár, mókus, nyúl, őz lakik a zöldebb övezetekben. Néha a lélegzetem is eláll, az egyik út mentén a fák még tartják nyári formájukat, de egy hosszú egyenesben ott vakít egy bordó hatalmas lombú különc. A levegő főként reggel és este már nagyon csípős, de amúgy ezer ágra süt a nap, pont kellemes egy pulóverben rohangálni. Talán öregszem és ezért tudom ennyire értékelni, bár valószínűbb, hogy még soha nem koncentráltam egyetlen dologra (ami persze most sem egy). A lélegzetvétel is luxus számba ment az elmúlt –legalább- három évben. Az utóbbi három hónapban azonban nem gyötör az a rengeteg határidő, csapatmunka és félben lévő projekt. Nem jobb, vagy rosszabb, csak más és számomra ismeretlen.

Szombaton AuPair találkozóra mentem Wayn-be, maradjunk annyiba diplomatikusan, hogy túléltem. Ami egyedül megmentette a délutánt, hogy egy Finnországra emlékeztető tavakkal, weekend házakkal övezett területen voltunk és elszöktünk fényképezni. A találkozó után Anitához mentünk, hogy összeszedje a bulis cuccait. Út közben beugrottunk egy Joyce Leslie-be, ahol vettem magamnak egy felsőt és egy farmert, majd hazajöttünk. Hoboken ismét tárt karokkal várt minket, eltekintve a kidobótól, aki az én magyar személyimet még elfogadta, de a barátnőmé sajnos már túl külföldi volt. Nem esett valami jól, de szerencsére már ismertük a B-tervet, elmentünk arra a helyre, ahol először voltunk a folyóparton. Jót táncoltam és összefutottunk régi ismerősökkel is, mi derült ki az előzőekben említett „amerikai focistáról”, aki sokakat nagyon kíváncsivá tett? Nem is focizik, hanem kosarazik és valóban még a tűsarkú cipőmben is csak a mellkasáig érek. Ennyit a sikeres kommunikáció és a hangos zene kapcsolatáról. Négy körül értünk haza, de el sem hiszem, hogy nem igazoltattak, az összes sarok tele volt rendőrökkel és minden második autót leintettek. Másnap tíztől vigyáztam törpékre egy kicsit, míg a szülők temetésre mentek, addig Anita még aludhatott egy kicsit a szobámban. Miután összeszedtük magunkat elmentünk New Yorkba befejezni a fotó-házimat, habár a találkozón mondták a városi kapcsolattartók, hogy ott még nincs ősz. Nem hittem nekik, igazuk volt. Sokat fényképeztem a Central Parkban, de egy árva sárga bokorhoz nem volt szerencsém, itthon meg már két hete fújják a kertészek a leveleket jobbra-balra. Apropó kertészek, minden évszakban kérés nélkül újratelepítik a sziklakert növényeit. Tegnap Brian vacsora alatt végig salátát akart, nem győztem mondani neki, hogy nincs itthon, de holnap veszek, ha nagyon karja. A desszert után végre kibökte: „az nem lehet, hogy kimegyünk a ház elé és megkóstoljuk azt, amit Edward, a kertész hozott nekünk?”