Sziasztok,

ami mostanság történik velem, az csupán a vihar előtti csend, ezért nehéz is írni róla. Maradjunk a tényeknél. A ház összes vendégszobája ki lett adva, az elkövetkezendő bő egy hétre. Az Brian és az anyuka szülinapja, továbbá a Hálaadás miatt elég nagy lesz a forgalom. Tegnap megérkeztek a dédszülők, „Paps” és „SuperGram”, akiknél Floridában nyaraltunk. Muszáj egy kicsit kitérnem erre a témára, mert lenyűgöznek. Akik olyan szerencsések, hogy a családban legalább egy nagyszülő megéri a nyolcvanas éveit egészségben, aktívan, az sem biztos, hogy ismeri ezt az hangulatot, ami most engem vesz körül. Szavam járása, hogy nem szeretnék sokáig élni, mert félek, hogy azzal az életvitellel, amit képviselek, nem lehet tisztességben megőszülni. Ha mégis megesne, már ismerem a követendő példát.

Egy hete, mint egy gyerek, karácsonyi izgalommal vártam, hogy leszálljon a gépük és végre kapjak egy igazi nagymamás ölelést és hallgathassam Paps soha véget nem érő történeteit. Külön külön is imádni valóak, de a csoda akkor kezdődik, ha ketten vannak egy szobában. Mindenféle teátrális megnyilvánulás nélkül szeretik egymást. A kedvencem, mikor kérdezi egyik a másikat „…oky kido?” (rendicsek, kölyök?). Most érzem igazán, mennyire hiányzik, az én szuper nagyim és még sok évig szeretném tartani a szokásom, miszerint, akárhonnan érkezem meg a szülővárosomba, ő az első, akihez megyek bőröndöstül.

A hétvégén nem képviseltetem magam a laza 20 fős családi pizsi partin, így az én szobámat is használni fogják, ami elég furcsa , de remélem, velem valami sokkal jobb fog történni, mint ami kis birodalmam közelében megeshet. Niki szülinapjára utazást terveztünk, ami kicsit más irányt vett az eredeti tervhez képest. Nem nagyon avattam be senkit több okból, de íme a következő bejegyzés első pár sora:

Múlthét szerda este, 10 óra, fekszem az ágyban, egyszer csak megszólal a telefonom:

Niki: Ne menjünk Atlanitc Citybe, van egy jobb ötletem…

Folyt, köv.:

bkf