Szisztok,

Mióta megvan a Karácsonyfám, az apuka egyre többet tanít meg a gyerekeknek a keresztény kultúráról. Az ő családja nem tartotta gyerekkorában a zsidó szokásokat, elmondása szerint az egyetlen karácsony ajándék, amire emlékszik, az egy McDonald’s gyurma szett, mennyire szarkasztikus. Továbbra is tartja, hogy két dolog hiányzik neki mióta áttért: a bacon és a tengeri herkentyűk, de nála komolyabban nem sokan veszik a dolog vallási oldalát. Egy zsidó családban a férfi dolga tartani a közvetlen kapcsolatot az egyházzal, a zsinagógával, a nő pedig arról gondoskodik, hogy a házra vonatkozó törvények (kóser konyha) maradéktalanul be legyenek tartva és a gyerekek minden fontos vallási elemet elsajátítsanak (imák, áldások, szertartások).

Szerdán befejeződött a Hanukkah, avagy „nyolcnapnyi Karácsony”. Mikor először próbálták magyarázni az ünnep lényegét a gyerekek is körülöttünk voltak, és így próbálták megerősíteni a lurkókat, hogy nem kell sajnálniuk, hogy ők nem állítanak fát. Mint később kiderült valójában a kettőnek semmi köze nincs egymáshoz, azon kívül, hogy itt nem illik „Boldog Karácsonyt” kívánni a vakvilágba, mindenki marad a „Kellemes Ünnepeket” jókívánságnál, elkerülve a szezonra vonatkozó előítéleteket. Szép lassan majdnem minden fontosat megtanultam a fény ünnepéről a gyerekek segítségével, ami egy jeruzsálemi csodára emlékeztet. A hagyománynak megfelelően nyolc napon keresztül meggyújtják a nyolcágú Menóra egy-egy újabb gyertyáját, majd a gyerekek kisebb nagyobb ajándékokat kapnak. Egy pár estét kivéve végig fényképeztem és én megajándékoztam a törpéket. Az első és az utolsó napon az anyuka krumpli tócsnit készített, amit olajban kell kisütni és latkának hívnak. Nem is értettem, soha de soha nem készítenek semmilyen olajban sült dolgot, mikor rákérdeztem, Dina annyit mondott, „az olaj csinálja a csodát ezen az ünnepen”. Nem bírtam ki nevetés nélkül, hörcsög fejet vágtam, hóember pocakot mutattam és mondtam „az extra 10 font naponta elég nagy csoda”. Persze megkóstoltam, az utolsó napon pedig én csináltam, nagyon finom, de tény, hogy évente kétszer több mint elég.

Azért persze nem csak jó dolgok történek, mióta utoljára írtam. Pénteken és szombaton nem volt itthon a család, elutaztak Eddie testvéréhez. Nem bántam a csendet a házban. Gondosan beosztottam az időmet, hogy mikor ki jön át hozzám és mit kell elintéznem. Szombat reggeli program a kerékcsere lett volna a kocsimon, miután két hete újra defektet kaptam (ezzel az alkalommal hazahoztam az a „szikla darabot”, amit kioperáltak az abroncsból). Beülök, elfordítom a kulcsot, de Bobó csak pöfékel, indulni nem akar, a magnó és a GPS működött, tehát abban biztos lehettem, hogy nem az akkumlátorral van baj. Meg is írtam a kosaras focistának, hogy nem indul a gettó kocsim, mert mikor először meglátta, biztosított róla, hogy ezt sem fogják ellopni, mert „that’s a getto-car” és csoda, hogy még beindul. Azért tisztelete jeléül elnevezte Bobónak, pusztán, mert ez a legkevésbé gettónév a földön. Öt napig volt szerelőnél a drágám, tegnap kaptam vissza, de kiderült, hogy egy hónapon belül legalább egy hétre ott kell hagynom, hogy mindent elintézzenek. Ez valószínű akkor fog megtörténni, mikor itt lesz a bátyám, a család Floridában és nekem sajnos, sajnos Eddie luxus autóját kell majd vezetnem, Attila készülj, nagyon belevalók leszünk!

Ma, ittlétem alatt másodszor vagyok komolyabban beteg, reggel héttől délután négyig csak aludtam, mert még a víz sem maradt meg bennem, szerencsém van, hogy Dina ma nem dolgozott. Még Eviet sem tudtam kivenni a kiságyból. Csak ültünk egymás mellett a rács két oldalán és vártuk, hogy valaki megmentsen minket. Már picit jobban vagyok, de meglátjuk, hogy mit hoz az éjszaka.

Üdv,

bkf