Sziasztok,
Pénteken ünnepeltük az egyik német AuPair 21. szülinapját. Nem akartam az összes energiámat felélni, így csak a helyi „Ultra Bar”-ba mentünk, de bő 20perc után kiderült: számunkra nincs buli fél óra autókázás nélkül. Ismét Hobokenbe kötöttünk ki, a számunkra oly sokszor ajánlott Black Bear nevű (kissé Morrisonsra hasonlító) barátságos szórakozóhelyen. Elég jót buliztunk, de szokás szerint nem nagyon barátkoztunk senkivel. Egyik percben megláttam egy srácot a bárpultnál és olyan eufória kapott el, ami már rég nem. Alig kaptam levegőt, míg elmagyaráztam két nyelven a barátnőimnek, hogy most fontos dolgom van, mindjárt visszajövök. Természetesen én vezettem, így a pasi mellett vásárolt italt a vadászat számlájára írom. Nem telt bele 15 másodperc, míg megszólított. 5 perc beszélgetés és telefonszám csere után visszatértem a lányokhoz. Természetesen nem kerestük egymást, de tudnom kellett…
Szombatra különleges vendégeket vártam, Niki és a barátja jött volna, hogy bulizzunk egyet és nem utolsó sorban megismerjék a kosaras focistámat. Délután, míg Anitával késői ebédünket fogy
asztottuk, kaptam egy smst, hogy Niki kórházban van, nem tudnak jönni majd tájékoztatnak, ha többet tudnak. Természetesen a connecticuti utat tervezetem, mikor kaptam egy üzenet a Kosaras focistától, hogy a baleseti sebészeten van és lehet, hogy műteni kell a bokáját. Pénteken lesérült a meccsén, persze nem tudtam elküldeni aznap orvoshoz. Mire elindulhattam volna mindenki kint volt a kórházból, Anita dolgozott, a többi AuPairhez meg semmi kedvem nem volt. Mikor már épp letargiába készültem süllyedni, hívott a host-anyám bátyja, h
ogy nem ugranék-e be estére bébiszittelni. Hát hogy a viharba ne, gondoltam; ennél szánalmasabban már úgysem érezhetem magam. Ismét tévedtem. Szombat este 9-től hajnali egyig nem tudtam elszundítani sem, a sok gondolattól, ami gyötör az elmúlt pár hétben. Nem vagyok benne biztos, hogy a döntés nehéz, vagy szembenézni az 
azzal járó következményekkel. Mire hazaértem zsongott és lüktetett a fejem, a kimerültségtől pedig nem tudtam elaludni. Kevesebb, mint 5 óra alvás után reggel New York felé vettem az irányt, hogy megmutassam a nyúzott arcom az AuPair találkozón. A Briant Parkban jégkorcsolyáztunk, ami nem lett volna rossz, ha nem a világ legéletlenebb korijában kerülgettem volna a térdmagasságban szlalomozó kiskorú tömeget. Imádok New Yorkban lézengeni, mindig felfedezel valami újat, most pl egy táblát melyen ez áll: „Meg se forduljon a fejedben itt parkolni”. Egy számukra idegen lány közölte Anitával és velem, hogy ránézésre én főnökösködő, ő pedig pajkos, így az utolsó kép címe: Bossy, Mickey and Naughty in NY City.
A hetem pedig így indult reggel 8:36-kor az autóban a 4 éves kisfiúval:
Brian: Ugye te öreg vagy?
bkf: őőő
Brian: Ugye tudod, hogy az öreg emberek meghalnak?
bkf: hahaha
Brian: Nem viccelek, komolyan… sajnálom!
üdv minden öregnek,
bkf