Sziasztok,

Kis családom péntek hajnali 6-kor útnak indult Floridába én pedig vezethettem haza az autót a newarki reptérről a tomboló hóviharban. Itthon hólapátolás után leültem egy pillanatra hallgatni a csendet és szippantani egyet a szabadság fuvallatából. Aztán mikor megcsapta az orrom a sarokban rohadó alma szaga, (amit valószínű Evie rejtett el több, mint egy hete) ráeszméltem, hogy rengeteg dolgom van a bátyám érkezéséig. Péntektől vasárnap délig takarítottam a házat, mostam, bevásároltam és programokat terveztem. A reptér felé vezető útra nem is emlékszem. Annyira izgatott voltam, hogy el sem tévedtem. Egy hatalmas táblával vártam Attilát, nem késett a gépe a hóvihar ellenére sem, a bevándorlási hivatalnok sem szekálta halálra, szóval csak annyira volt nyúzott, mint amennyire egy 24 órás utazás után lennie kell. Miután megkaptam az összes otthonról küldött ölelést, kis városkánk felé vettük az irányt. Amint beszálltunk a kocsiba elkezdtem az ő szemével látni újra Amerikát. Hisz az elején mennyire hatalmasnak tűnt a 9 sávos autópálya, lenyűgöztek New York fényei, a terepjárók, amikben csak egy ember ül, az ismeretlen üzletnevek, a hatalmas házak és igen, az a ház is, amiben fél év után otthon érzem magam, újra mesébe illő méreteket öltött. Egy baráttal évek múltán is ott folytatjátok, a beszélgetést, ahol abbahagytátok ez a bátyámmal százszorosan is igaz, rögtön minden olyan volt, mint otthon. Hétfőn vásárolgattunk és Attila próbált hősiesen megküzdeni az időeltolódással, ami néha erősebbnek bizonyult. Nem telt bele 24 órába és OREO függőt csináltan belőle, ami nem csoda, mert ha nem lenne a földön Pilóta, ez lenne a legtökéletesebb keksz kombináció. Kedd hajnalban bepakoltuk, beprogramoztuk a GPSt és elindultunk Washington DC-be. Életem leghosszabb autóútja volt, mikor én ültem a volán mögött, de nem volt annyira megterhelő, mint gondoltam. Már korábban lefoglaltam egy jónak tűnő szállást, amilyeneket a filmekben is lehet látni, közel a központhoz. Megérkezés után rá kellett döbbennem, hogy ez hatalmas baki volt. A szépen felújított motel (hotel áron) NEM éri meg Washingtonban!!! Mikor körbenéztünk, azt hittük, hogy ez valami vicc. Az egyetlen előnye, hogy zárt parkolóban állt a kocsink, de sajnos ez nem engesztelt ki a 20 perc séta alatt a gettóban. Hihetetlen a kontraszt, a világ egyik legjobban őrzött épületétől 2-3 kilométerre akkora szegénység van, mivel még nem nagyon találkoztam New Yorkon kívül. Az összes látnivalót kipipáltuk egy nap alatt, a legfelsőbb bíróság épületébe be is mentünk. Mikor hazahozott minket a taxis, kicsit kételkedő hangnemben kérdezte meg: „ugye itt nem szoktak sétálni?” Leterítettem egy törölközőt az ágy tetejére, majd ruhástól eldőltem. Hajnali kettőkor mindketten frissen ébredtünk és úgy döntöttünk, hogy hazajövünk a hóvihar előtt. Pont megérkeztünk, mire az igazi reggeli forgalom miatt lépésben haladtunk volna az autópályán, vagy a hó miatt lezárják az utakat. Csütörtökre terveztem az első New Yorki kiruccanást, de az utak miatt nem közlekedtek a buszok, így itthon ragadtunk. Este átjött Anita és pálinkázás kíséretében gigantikus Magyar ping-pong partyt tartottunk, rég nevettem már ennyit. Pénteken a város középső részét néztük meg, Time Square, 5. sugárút, Centrál park… stb, majd este Hobokenbe mentünk. Attila találkozott a Kosaras focistával, három mondat erejéig összeszedte minden nyelvtudását, hogy jó benyomást keltsen, nagyon büszke voltam rá. Az egész éjszaka teljesen szürreális volt, mintha összefolyt volna a két életem. Szombaton Anita is velünk jött, hogy New York alsóbb részében is körbenézzünk, a Szabadságszobortól hazafelé összefutottunk egy magyar házaspárral, úgy tűnik ez az a hely, ahol nem szabad meggondolatlanul magyarul beszélni, mert valaki úgyis megérti… Vasárnap a nagy csapat elkocsikázott Connecticutba, hogy meglátogassuk Nikit és felhasználjuk végre a karácsonyra kapott 150 dolláros ajándékutalványt a egy Morton’s nevű steak-házba. Hát nem erre számítottam, először is nagyon flancos az egész és nem ehhez voltunk öltözve. Mikor leültünk, ránk tolták az asztalt, mintha „büntiben” lennénk, aztán kihoztak egy halott tehenet és egy élő rákot, hogy válasszunk. Majd bemutatták még a krumplit is, amit meg szándékoztak sütni, a röhögést visszafojtva fuldokoltunk. Egyszer csak Niki odafordult hozzám és csendben megkérdezte „Te Kata, te kitől kaptad ez a kártyát????” Elszakadt a madzag és elkezdtem sírva nevetni, persze csak titokban, hátha a pincéreknek nem tűnik fel, hogy a tenyerembe temetem az arcom és rázkódok. Felejthetetlen volt az egész, az étel ehetőnek mondható, de a számla végösszege az 50ezer forintot súrolta. Visszanézve minden cetet megért! Mire hazaértünk, már itthon volt a családom és bemutattam őket egymásnak. A hét többi része sok sok vásárlással, nevetéssel és kevés munkával telt. Mikor elbúcsúztunk csütörtök este a reptéren majdnem megszakadt a szívem, de már biztos voltam benne, hogy maradok még egy évre. Mikor elmondtam a feltételeimet a host-családnak, ők azonnal biztosítottak, hogy támogatni fognak. Ajándék képen hazaküldenek áprilisban másfél hétre, hogy mielőtt megváltozik a vízumom még láthassam a családom. Életem legnehezebb döntése, óránkét megbánom, de újra és újra megnyugszom, mert ekkora lehetőséget nem biztos, hogy kapok még egyszer az életben. Most nézem, hogy ez életem leghosszabb bejegyzése, de nagyon sok dolog történt az elmúlt 3 hétben!

Üdv, bkf