sziasztok,

az otthon töltött 9 nap második fele Kecskemét díszletei közt játszódott. Próbáltam minél több programot beletuszkolni a nem túl tág időkeretbe, de a barátaim is tőlük telhető módon igazodtak hozzám. Egy főiskolai barátnőm 3 órát autókázott, hogy egy órácskát beszélgethessünk két munkanap közt. Teljesen azt éreztem, hogy semmi értelme visszamennem, ha itt ennyi embernek vagyok fontos.

Az igazi kaland azonban csak akkor kezdődött, mikor rájöttem, hogy hiányzik egy papír a vízumomból, így egyszer sem biztos, hogy visszajutok Amerikába. Két napom volt a repülőgép indulásáig. Hirtelen elkezdett bennem lüktetni, hogy „csak egyszer jussak vissza”. Két nyelven kezdtem el kutatni a megoldást, hívtam a nagykövetséget, a host szüleimet, a gyorsposta szolgálatot. Közben a szüleim aggódva figyelték, hogy hogyan balanszírozok az ideg összeroppanás és a szívroham között. Egyszer újra megcsörrent a telefon és Eddie hívott. „Most beszéltem a Fed Ex-szel és nem ér át a papír egy éjszaka alatt”. A választ meg sem várta, rám csapta a telefont. El tudom képzelni, hogy mennyire mérges lehetett rám. Végső elkeseredésemben felhívtam a Fed Ex magyarországi ügyfélszolgálatát, hogy ők mit tudnak mondani. A gépem pénteken 11:45-kor szállt volna fel és a becsekkolást 3 órával előtte kellet volna megkezdenem. Csak hogy mindenki számára egyformán világos legyen, 8:45-kor meg kellett volna jelennem Ferihegy 2-n (Ohhhhh bocsánat Liszt Ferenc Nemzetközi Reptéren) vízummal, csomaggal elbúcsúzva a családomtól. A Vecsési elosztó központból annyi információt kaptam, hogy ha aznap feladják a levelet, akkor az a pénteki szállítmánnyal reggel 8-kor szál le Ferihegy egy és kettő között a többi kis millió levél és csomaggal együtt a szállító cég gépe és szortírozás után felvehetem a portán. Megcsillanó remény és gyomorgörcs kíséretében újra , tárcsáztam a kinti családom számát. Nem volt más dolgom, mint „élvezni” a maradék két napot a családommal és a legközelebbi barátaimmal. Minden percben ellenőriztem a levelem státuszát, hogy éppen hol tart, vagy a járatom indulását illetve az e-mailjeimet, hátha megbocsát nekem a Host családom. Naponta kétszer hívtam az ügyfélszolgálatot újabb felmerülő részlettel kapcsolatban és mindig annyira készségesen válaszoltak, hogy magam is meglepődtem.

Eljött a nagy nap, persze viccelődtünk, hogy mennyire jó lesz végleg itthon ragadni, de belül mindenki azon imádkozott, hogy sikerüljön. Megjelentünk 8 óra után pár perccel a Fed Ex vecsési irodaépületében, besétáltunk a bátyámmal és elmondtam immáron nagyjából századszorra, hogy ki vagyok, milyen csomagot keresek, milyen követési számmal. Emberünk mondta, hogy körülnéz, de lehet, hogy egy órába is beletelik. Leültünk hát a gondolkodó pamlagra Attilával, hogy megbeszéljük a jövő nyári látogatásának részleteit, mintha semmi aggódni valónk nem lenne. Egyszer csak megjelenik a muksó és egy hatalmas borítékot lebegtet a kezében „hát maga aztán elég szerencsés, az első konténerben érkezett a hatból”. A homlokomról egy laza izzadtságcsepp lecsordult, mint egy manga figurának és a papírok ellenőrzése után nekivágtunk az utolsó magyarországi kocsikázásnak. El sem hittem, az egész annyira valótlanul egybevágó és precízen kivitelezett volt. Rohanás nélkül túlestem az összes ellenőrzésen, majd könnyes búcsú után felszálltam a repülőre. Tíz hónap és 9 nap a hátam mögött tizennégy hónap előttem. Végre nem a vakvilágba indulok, de mégis a földgömb másik felére. 9 és fél óra utazás után, itthon kocsi szolgálatot küldött értem a család, majd nyakamban a 3 gyerekkel ismét megvacsoráztam. Este épp mielőtt elaludtam volna beállított kosaras focistám, hogy elraboljon. Csak a méretkülönbségünkből fakadó erőfölény miatt győzött az időeltolódással szemben. Most minden a régi, de ha nem lett volna ez a kaland a vízummal, most nagyon boldogtalan lennék és minden percben visszavágynék.

Köszönöm mindenkinek, aki segített varázslatossá tenni ezt a 9 napot ott, ahova igazán tartozom!

I <3 Fed Ex

üdv,

bkf