sziasztok,

hazajönni 10 hosszú hónap után… Szinte minden percem be volt táblázva, ezzel is jött egyfajta nyomás, hogy senkivel ne töltsek túl sok vagy túl kevés időt, jó gyerek, testvér, barátnő, vendég és egyben házigazda legyek. Az első pár napot a családomnak és az időeltolódás leküzdésének szenteltem. Rögtön bele is csöppentem a „nagy magyar valóságba”. Az árak a csillagos eget verdesik a kórházban a rohadó falak közt 10 ülőhelyen osztozik 20 terhes anyuka, idős ember, rokkant és a szokásos betegek, míg több órát várunk egy egyszerű vérvételre. Ettől függetlenül anya a kedvenc ételeimet főzte nap mint nap, végre eljutottam masszőrhöz, pedikűröshöz és legfőképp korlátlan hozzáférésem volt a saját nagymamámhoz. A szüleim szerintem el sem hitték az első nap folyamán, hogy tényleg itthon vagyok. Minden annyira természetes volt, mint egy víz alatt töltött pillanat után levegőt venni. Nem változott túl sok minden kis szülővárosomban, azért értek meglepetések minden sarkon (pl.: Sportuszoda). A nagy turnét pénteken kezdtem a napfény városában, Szegeden. Ahogy leszálltam megcsapott az utánozhatatlan hangulat, mi körül lengi a helyet, ahol az egyik legszebb 3 évem töltöttem. A barátaim úgy vártak, mintha ki sem tettem volna a lábam az országból. Lea az esti programok előtt szó szerint elrabolt és elvitt a Szegedi Kortárs Balett egyik legújabb darabjára, hogy ne maradjak le a kulturális élet folyásáról. Mire végeztünk már vártak minket a kedvenc ex-tanáraim és barátaim, hogy végre beszélgethessünk a „felnőtt élet” szépségeiről, így egy évvel a diplomázás után. A fergeteges este az új Jate klubban ért véget, hazafelé elmaradhatatlan volt a Budi Büfé, majd a Teleki Koli 305ös szobájában hajtottuk álomra fejünket.

Másnap Indultam Pestre, együtt ebédeltem kedvenc unokatesómmal, majd klasszikusan a Nyugatinál találkozás a „csajokkal”. Minden egyszerre a helyére került, végleg hazaértem. Ami igazán hiányzik Amerikából, az itt megvolt maradéktalanul. Olyan utcákon sétálni, ahol csukott szemmel sem tévedek el, olyan emberekkel, akik minden porcikám ismerik, mindenki egyszerre beszél és mégis mindent értek egy év kimaradt, a sztorik nagy részét így is félszavakból ismerem, a nosztalgia, ami nem 10 hónapra, hanem olykor 10 évre nyúlik vissza. Próbálok nem nyafogni a hétköznapokról, de gyakran csak az hiányzik, hogy összefussak az utcán az egy ismeretlen ismerőssel, akivel váltok pár szót barátságosan, de a nevén mégis utólag perceket kell gondolkodnom. Az éjszaka nagyon mozgalmas és vicces volt, vasárnapi ébredés után irány Kecskemét, hogy a hónapokkal ezelőtt bátyámnak lefoglalt napot megkezdhessem. Elmentünk meglátogatni a barátait és a keresztlányát, aki illegálisan gyorsan nő (ki engedi meg nekik, hogy felnőjenek???). Kutyáztunk, társasoztunk, iszogattunk és persze elmaradhatatlan volt a Kinect. Húsvét hétfőn az én Keresztanyánál gyűltünk össze egy családi összeröffenésre, ahol gyereknevelés vicces történetei gyakran előkerültek és aktívan részt vettem a mesélésben én is. Később anyu rávilágított a tényre, ami nekem fel sem tűnt. Úgy beszélek a gyerekekről, mintha én lennék a legbüszkébb anyuka a világon.

Folyt köv,

bkf