Magamról

Bergenfield, New Jersey, United States

2011. június 22., szerda

sziaszok,

Már több, mint két hete véget ért a shaduot, azaz a ritka tejtermékekkel övezett ünnepek egyike. Megkaptam csütörtököt és pénteket szabadnapnak, mert ők sem dolgoznak, vezettek. (habár az összes környező nanny, babysitter és aupair dolgozott) Mivel senki nem volt szabadságon a lehetséges jelentkezők közül, így itthon maradtam és félig élveztem félig bujkáltam a szokásos ünnepi zsongás elöl, vicces volt az ünnepi asztalnál pizzát és sajtos makarónit enni, ami amúgy rogyásig tele szokott lenni sültekkel meg salátákkal. Most értem, miért mondták egy éve, hogy meg fogom én unni a zsidó felhajtást. A hétvégét nagyjából végig Hobokenben töltöttem kosaras focistámmal, mert a hónap végén kiköltözik az ottani lakásából és jó volt nosztalgiázni egy kicsit. A következő héten olyan kimerültség és kedvetlenség tört rám, amit azóta is magamon érzek, akár mennyire küzdök ellene. Az utóbbi időben a hostanyám elképesztően sokat dolgozik és ezzel arányosan természetesen én is. Olyan dolgokat csinálok, mint egy igazi anyuka. Brian ballagására mentem az oviból, az utolsó hoki edzésén is én fényképeztem. Elvittem beiratkozni az új iskolába is, ahol én voltam egyedül 30 alatti felnőtt és jellemzően anyuka és apuka is megjelent, minden gyerekkel. Evie nyári táborát intéztem a bölcsiben, Lea barátnőinek az anyukájával egyeztettem a fuvarok időpontját a tornaedzésekről. Minden este én etettem, fürdettem olvastam és fektettem le őket legalább egy hónapig. Egyszer csak legelmélyültebb játékból kijózanodva Evie (2 éves) ezt mondta: „Mommy never home” (anyu sose itthon) majd tovább építette a képeskönyv tornyot, azt hiszem nálam is elpattant valami. Ezt az ágyat én vetettem magamnak, mert tudják, hogy nem fogom őket cserbenhagyni. Ami kicsit sem könnyít a helyzetemen, hogy már csak 22 napig érvényes a jelenlegi vízumom, és híre sincs az újnak (pedig már 2 hónapja beküldtem a jelentkezésem). Otthonról folyton kapom a pozitív energiákat és tudom, hogy annyi a dolgom, hogy felálljak és leporoljam a nadrágom, mert a nehezén már túl vagyok és abbahagyjam a felesleges agyalást. Ám az önirónia csak abban segít, hogy ne sírjak a nyomás miatt, hanem nevessek. Én vállaltam, hogy egy évvel tovább maradok, és nem a felénél fogom elhagyni magam, ebben segít a blogom. Ha visszaolvasom az első bejegyzéseket, emlékszem, hogy mekkora kihívásokat küzdöttem el nap, mint nap, most az az új kihívás, hogy megbarátkozzak a felnőtt élet nyújtotta monotonitással. Vannak percek, amik busásan kárpótolnak, ahogy a fényképek is mutatják, de van, mikor csak gondolatban raktározok el egy egy utánozhatatlan pillanatot. Mindhárom gyerek teljes biztonságban érzi magát mellettem és számít rám. Ahogy Brian nyújtja a kezét a zebránál, mert fél, hogy elütik, ahogy Evie odahív, mert sürgősen mondani kar valami fontosat, majd a fülembe súgja, hogy „ájájú” (I love you) és mikor a többi gyerek a hajkölteményeiről áradozik az iskolabuszon Leának, ő leszállás közben a nyakamba ugrik és visszakiált, az én babysitterem legmenőbb fodrász a világon. Végül a hét párbeszéde Evie (2) és Brian (4) közt:

E: Evie funny?

B: No you’re Two.

A drága törpillám új szokása, hogy ha valami lüke dolgot csinál, megkérdezi „Evie vicces? Persze mindannyian bólogatunk, mert hát zabálni való. Ebből lett elege Briannak, aki teljesen feleslegesnek és komolytalannak érezvén a kérdést odavetette, „nem, pusztán két éves vagy”. Evie megsemmisülten odébb ballagott én pedig lenyomtam a képzeletbeli fényképezőm gombját.

Üdv,

bkf