tíz nappal a jelenlegi vízumom lejárta előtt -jobb később, mint soha alapon- jelezte az ügynökségem, hogy elfogadták a bevándorlási hivatalnál a kérelmemet, így hivatalosan is még egy évig boldogítjuk egymást az Egyesült Államokkal. Ezzel együtt a legtöbb velem érkezett Aupair megkezdte az búcsú bulik sorát. Az első egy medencés kerti sütögetés volt, egy Dél-Afrikából érkezett lánynak. Annyira keserédes az egész, hogy ki sem lehet fejezni. Az izgatottság, hogy egy év után viszontlátják a családjukat és a fájdalom, hogy itt kell hagyni azokat, akikkel együtt töltötték mindennapjaikat hosszú hónapokon, évszakokon át. Ez után a két utcával arrébb lakó Osztrák lánnyal itattuk kicsit az egereket Hobokenben és New Yorkban, de persze nyert a jó hangulat és a búcsú koccintások. Az este egyik főszereplője pedig az új Német AuPair volt, aki a helyére jött. Ez pedig számomra volt keserédes, mert sajnálom, hogy el kell búcsúznom egy régi baráttól, de úgy tűnik, hogy egy igazán ígéretes lány jött a helyére.
A hétköznapokban újra és újra meglep Amerika. Nagyon siettem, és az előttem haladó terepjáró meg a sebesség határ alatt szöszmötölt, közel mentem, hogy meg tudjam előzni. Lelassít előttem kirak egy rendőr jelvényt, gondoltam "remek!". Majd kiszáll és elkezd velem üvölteni már az ő kocsijától. „ezzel a darab fém sz…rral nem jöhet ilyen közel hozzám, hát alig láttam a visszapillantó tükrömből, követési távolság… sebességhatár… bla bla bla… darab fém sz..r, darabokra trancsírozom… jogosítvány forgalmi!!!” Mielőtt megkereshettem volna a papírjaimat rám üvöltött még egyszer „nem figyelmeztetem többet” majd visszamasírozott a kocsijához és elhajtott. Vagy 5 percig nem tudtam elindítani az autót a sokktól, de mire hazaértem már biztos voltam, hogy egy önjelölt túlbuzgó kispolgárral volt dolgom, aki szabadidejében Texas Rangert játszik New Jersey utcáin.
Az iskola vége és a tábor kezdete előtt elmentünk a törpékkel gyermekmúzeumba, ahol megláttam életem első amerikai-világtérképét. Az hiszem, semmi magyarázatot vagy kommentet nem igényel, egyértelműen magáért beszél.
Most lett vége a Függetlenség napi hosszú hétvégnek, amit Nikivel és családjával töltöttem. Mikor hazaértem és ledobtam a cuccaimat, mindenki üdvözölt, de Lea sandán vigyorogva várta, hogy hozzászóljak.
bkf: Helló hercegnő, te nem is köszönsz?
L: Hááááááááj!
Ez a látvány fogadott. Persze azonnal elmesélte a fogveszteség történetét, hogy hogyan esett ki az első, míg hadakozott anyukájával (fogorvos mindkét szülő). Majd a másik egy csibefalat áldozata lett tegnap ebédnél, de a Fogtündér még nem jött, mert nem dolgozik Július 4-én. „Anyu tudja, mert ő a munkakapcsolatban van vele, de ma éjszaka valószínű két dollárt is kapok a fogaimért!”. Felnézek Dinára, aki tátogva közli:
„Se Eddie-nél sem nálam nem volt apró tegnap este"
Üdv,
bkf