Kedves bkf,

Szeretnék bemutatkozni, egy évtizeddel idősebb éned vagyok.

Annyi minden csodálatos, megható, tanulságos és kihívásokkal teli dolog történt veled ezalatt a két év alatt. Most már tudom hogy itt váltál felnőtté. 

Tudom hogy sokat aggódtál a jövőd miatt, habár mindig is nagy reményeid voltak. Sok részletet nem oszthatok meg veled, hisz mindenki tudja hogy az időutazásnak szigorú szabályai vannak. 

A következő évtizedben több helyen fogsz dolgozni és párszor kecsegtető karriernek nézel elébe. Ahhoz képest hogy 18 évig egy fedél alatt élted le az életed, főiskola óta először ismét nagyon sok helyen fogsz lakni, de most sem bánod majd a változást. Egy hatalmas veszteségen kívül egyszer- kétszer aggódnod kell majd a családtagjaid miatt, de összegészében szerencsére mindenki jó egészségnek örvend. Pont úgy mint te, a barátaid sokat fognak fejlődni, de mindenki aki fontos melletted marad. 

Sajnos nem árulhatom el hogy a Kosaras focista mellett maradsz-e, de végül férjhez mész és lesz egy gyönyörű és egészséges fiad, aki köpött másod. A 10 éves ‘nice to meet you’ évforduló körül már félúton jársz a második gyerek felé, remélem nem árulok el sokat azzal hogy, megsúgom, ezúttal kislány. 

A Jackson családdal szoros kapcsolatot tartasz fent, sokkal könnyebb munka kapcsolat nélkül pusztán családként tekinteni rájuk. A gyerekek 10 évvel idősebben is gyönyörűek és különleges helyet foglalsz el a szívükben. 

Két hosszú év alatt nagyon sok nehézségen mentél keresztül, de hidd el minden a javadra vált! 

Köszönöm , hogy megörökítetted és megosztottad, jólesik mind a mai napig visszaolvasni! 

Üdv, 

kfi

sziasztok,

az egyetemes kérdés foglalkoztat, vajon repül az idő vagy minden percnek súlya van? Visszanézve az elmúlt 365 napot erre a kérdésre nem tudok választ adni. Búcsú a családomtól, barangolás New Yorkban, ismerkedés egy új családdal, út a pokolba és vissza a gyerekekkel, míg hozzászoktak az új AuPair-hez, utazások, új barátok, a régi barátok hiánya, feldolgozni az otthon történéseket az igazi családomban, munka, szórakozás, munka,főiskola, felelősség, munka… Döntés, maradok még egy évet, látogatás haza, szívszakadás földindulás, visszatérés, hétköznapok, megkésett vízum. Zöldtea a bögrémben, kihúzom a széket, leülök a gép elé és blogot írok azoknak akik élvezik és olvassák immár több, mint egy éve. Elrepült, megszenvedtem, kiélveztem, nem adtam fel és nem bántam meg egyetlen percet sem. Ha csak nem történik, valami igazán megdöbbentő ennek a történetnek itt van vége, mert többek közt az volt a célom, hogy leírjam a zsidó közösség ünnepeit és hétköznapjait. Ennek az elvárásomnak eleget tettem, egy új kalandot kezdek, ami nem lesz ennyire varázslatos és megdöbbentő, de a modern ember egyik legnagyobb kihívásával nézek szembe: megküzdeni a hétköznapokkal. Köszönöm mindenkinek, aki támogatott és olvasott (ezt vedd személyes üzenetnek)

üdv,

bkf

Egy apró év végi bónusz. Az ötlet lopott, mert egy hasonló blogban már olvashattunk egy bejegyzést, hogy mitől New Yorker egy New Yorker (Link: http://csilli-in-nyc.blogspot.com/)

Nos az én Kelet-európai szarkasztikus nézőpontom alapján megosztom veletek mitől Jersey Girl a

JERSEY GIRL

Hadd kezdjem a sort a leírással, hogy milyen az élet itt a Tristate Area-ban (New York, Jersey és Connecticut Állam Manhatten felé eső csücske) Először is itt találták fel az amerikai álmot, ebben teljesen biztos vagyok. Kertvárosok, tele tisztes polgárokkal, két kocsival az autó az autó feljárón, egyértelmű politikai nézet, és amerikai zászló minden második ház előtt. A nagyobb városok mind New Yorkra hajaznak, de az éjszakai élet megáll hajnali 2kor. Gyors és tiszta amerikai angolt beszélő többé-kevésbé művelt állampolgárok, róluk szól ez a pár sor. Azért imádom a sztereotípiákat, mert mindenki tud egyértelmű kibúvót találni, miért nem tartozik az adott csoportba. Ezzel biztosítom be magam, hogy nem leszek egyetlen személy célpontja sem (nem kedves „Máris szomszéd”, ez a bejegyzés nem rólad szól).

Mikor megérkeztem igen erős volt a kísértés hogy átlépjem a határt a beilleszkedéssel, pusztán mert valahol mélyen imponált a helyi fiatal lányok-nők megjelenése attitűdje. A „Dzsörzi Görlöknek” van egynéhány közös jellemzője, amit nehéz figyelmen kívül hagyni, ha nap, mint nap beléjük botlasz úton útfélen.

o Szeptembertől májusig UGG csizmában járnak, majd a 37 celsius utáni időszakban flip-flop papucsra váltanak, amiből 50 és 100 közötti pár áll a gardrób szobában.

o Talán túl gyakran engedik meg maguknak a szemérmetlenül rövidnadrágot, de a kikandikáló lábak vagy piszkafák illetve sonkák évszaktól függetlenül bronzosak.

o Tökéletesre vasalt hajuk tusolókontyban vár a nagy pillanatra, mikor is kiszedi a tulajdonos a hajgumit, megrázza a frissen festett tincseket (lehetőleg, mikor a focicsapat mellett halad el) és két könnyed mozdulattal visszaköti a fodrásza rémálmát.

o Blackberry telefon csak akkor nincs a kezében, mikor a hullaszállító behúzza a zsákot e feje felett.

o A hatalmas terepjárójával legalább két helyet elfoglal, ami nem is csoda, mert sms-ezés közben én sem tudnék parkolni.

o A hétköznapokban valami féle felvett igénytelen stílusban variálja a márkásabbnál márkásabb ruháit (UGG, Abercrombie rövidnadrág, Pink by VS XXL es pulcsi, Louis Vuiton retikül) de a s szülinapján limoval megy szórakozni mind a 20 koktélruhába bújtatott „barátnő”.

o Feltétlen tisztelet a szülők felé, de hogy anya apa mit tud az életről, az közelebb áll egy tündérmeséhez, mint a valósághoz.

o Az eljegyzési gyűrű minimum 10.000 dollárba kell kerüljön, vagy el sem fogadja.

o Mind tanul, dolgozik de legalább bulizni bejár Manhettanbe és utálja a turistákat.

o Életében legalább egyszer járt Párizsban, ha mégsem a közeljövő nagy tervei közt van.

o Számára az „amerikai álom” nem egy üres fogalom, hanem a hétköznapok valósága és nincs jogunk elítélni, mert úgy lett nevelve, mint az összes többi amerikai „ez a világ közepe, miért is mennék akár egy lépéssel is arrébb”.

Üdv,

bkf

sziasztok,

tíz nappal a jelenlegi vízumom lejárta előtt -jobb később, mint soha alapon- jelezte az ügynökségem, hogy elfogadták a bevándorlási hivatalnál a kérelmemet, így hivatalosan is még egy évig boldogítjuk egymást az Egyesült Államokkal. Ezzel együtt a legtöbb velem érkezett Aupair megkezdte az búcsú bulik sorát. Az első egy medencés kerti sütögetés volt, egy Dél-Afrikából érkezett lánynak. Annyira keserédes az egész, hogy ki sem lehet fejezni. Az izgatottság, hogy egy év után viszontlátják a családjukat és a fájdalom, hogy itt kell hagyni azokat, akikkel együtt töltötték mindennapjaikat hosszú hónapokon, évszakokon át. Ez után a két utcával arrébb lakó Osztrák lánnyal itattuk kicsit az egereket Hobokenben és New Yorkban, de persze nyert a jó hangulat és a búcsú koccintások. Az este egyik főszereplője pedig az új Német AuPair volt, aki a helyére jött. Ez pedig számomra volt keserédes, mert sajnálom, hogy el kell búcsúznom egy régi baráttól, de úgy tűnik, hogy egy igazán ígéretes lány jött a helyére.

A hétköznapokban újra és újra meglep Amerika. Nagyon siettem, és az előttem haladó terepjáró meg a sebesség határ alatt szöszmötölt, közel mentem, hogy meg tudjam előzni. Lelassít előttem kirak egy rendőr jelvényt, gondoltam "remek!". Majd kiszáll és elkezd velem üvölteni már az ő kocsijától. „ezzel a darab fém sz…rral nem jöhet ilyen közel hozzám, hát alig láttam a visszapillantó tükrömből, követési távolság… sebességhatár… bla bla bla… darab fém sz..r, darabokra trancsírozom… jogosítvány forgalmi!!!” Mielőtt megkereshettem volna a papírjaimat rám üvöltött még egyszer „nem figyelmeztetem többet” majd visszamasírozott a kocsijához és elhajtott. Vagy 5 percig nem tudtam elindítani az autót a sokktól, de mire hazaértem már biztos voltam, hogy egy önjelölt túlbuzgó kispolgárral volt dolgom, aki szabadidejében Texas Rangert játszik New Jersey utcáin.

Az iskola vége és a tábor kezdete előtt elmentünk a törpékkel gyermekmúzeumba, ahol megláttam életem első amerikai-világtérképét. Az hiszem, semmi magyarázatot vagy kommentet nem igényel, egyértelműen magáért beszél.

Most lett vége a Függetlenség napi hosszú hétvégnek, amit Nikivel és családjával töltöttem. Mikor hazaértem és ledobtam a cuccaimat, mindenki üdvözölt, de Lea sandán vigyorogva várta, hogy hozzászóljak.

bkf: Helló hercegnő, te nem is köszönsz?

L: Hááááááááj!

Ez a látvány fogadott. Persze azonnal elmesélte a fogveszteség történetét, hogy hogyan esett ki az első, míg hadakozott anyukájával (fogorvos mindkét szülő). Majd a másik egy csibefalat áldozata lett tegnap ebédnél, de a Fogtündér még nem jött, mert nem dolgozik Július 4-én. „Anyu tudja, mert ő a munkakapcsolatban van vele, de ma éjszaka valószínű két dollárt is kapok a fogaimért!”. Felnézek Dinára, aki tátogva közli:

„Se Eddie-nél sem nálam nem volt apró tegnap este"

Üdv,

bkf

sziaszok,

Már több, mint két hete véget ért a shaduot, azaz a ritka tejtermékekkel övezett ünnepek egyike. Megkaptam csütörtököt és pénteket szabadnapnak, mert ők sem dolgoznak, vezettek. (habár az összes környező nanny, babysitter és aupair dolgozott) Mivel senki nem volt szabadságon a lehetséges jelentkezők közül, így itthon maradtam és félig élveztem félig bujkáltam a szokásos ünnepi zsongás elöl, vicces volt az ünnepi asztalnál pizzát és sajtos makarónit enni, ami amúgy rogyásig tele szokott lenni sültekkel meg salátákkal. Most értem, miért mondták egy éve, hogy meg fogom én unni a zsidó felhajtást. A hétvégét nagyjából végig Hobokenben töltöttem kosaras focistámmal, mert a hónap végén kiköltözik az ottani lakásából és jó volt nosztalgiázni egy kicsit. A következő héten olyan kimerültség és kedvetlenség tört rám, amit azóta is magamon érzek, akár mennyire küzdök ellene. Az utóbbi időben a hostanyám elképesztően sokat dolgozik és ezzel arányosan természetesen én is. Olyan dolgokat csinálok, mint egy igazi anyuka. Brian ballagására mentem az oviból, az utolsó hoki edzésén is én fényképeztem. Elvittem beiratkozni az új iskolába is, ahol én voltam egyedül 30 alatti felnőtt és jellemzően anyuka és apuka is megjelent, minden gyerekkel. Evie nyári táborát intéztem a bölcsiben, Lea barátnőinek az anyukájával egyeztettem a fuvarok időpontját a tornaedzésekről. Minden este én etettem, fürdettem olvastam és fektettem le őket legalább egy hónapig. Egyszer csak legelmélyültebb játékból kijózanodva Evie (2 éves) ezt mondta: „Mommy never home” (anyu sose itthon) majd tovább építette a képeskönyv tornyot, azt hiszem nálam is elpattant valami. Ezt az ágyat én vetettem magamnak, mert tudják, hogy nem fogom őket cserbenhagyni. Ami kicsit sem könnyít a helyzetemen, hogy már csak 22 napig érvényes a jelenlegi vízumom, és híre sincs az újnak (pedig már 2 hónapja beküldtem a jelentkezésem). Otthonról folyton kapom a pozitív energiákat és tudom, hogy annyi a dolgom, hogy felálljak és leporoljam a nadrágom, mert a nehezén már túl vagyok és abbahagyjam a felesleges agyalást. Ám az önirónia csak abban segít, hogy ne sírjak a nyomás miatt, hanem nevessek. Én vállaltam, hogy egy évvel tovább maradok, és nem a felénél fogom elhagyni magam, ebben segít a blogom. Ha visszaolvasom az első bejegyzéseket, emlékszem, hogy mekkora kihívásokat küzdöttem el nap, mint nap, most az az új kihívás, hogy megbarátkozzak a felnőtt élet nyújtotta monotonitással. Vannak percek, amik busásan kárpótolnak, ahogy a fényképek is mutatják, de van, mikor csak gondolatban raktározok el egy egy utánozhatatlan pillanatot. Mindhárom gyerek teljes biztonságban érzi magát mellettem és számít rám. Ahogy Brian nyújtja a kezét a zebránál, mert fél, hogy elütik, ahogy Evie odahív, mert sürgősen mondani kar valami fontosat, majd a fülembe súgja, hogy „ájájú” (I love you) és mikor a többi gyerek a hajkölteményeiről áradozik az iskolabuszon Leának, ő leszállás közben a nyakamba ugrik és visszakiált, az én babysitterem legmenőbb fodrász a világon. Végül a hét párbeszéde Evie (2) és Brian (4) közt:

E: Evie funny?

B: No you’re Two.

A drága törpillám új szokása, hogy ha valami lüke dolgot csinál, megkérdezi „Evie vicces? Persze mindannyian bólogatunk, mert hát zabálni való. Ebből lett elege Briannak, aki teljesen feleslegesnek és komolytalannak érezvén a kérdést odavetette, „nem, pusztán két éves vagy”. Evie megsemmisülten odébb ballagott én pedig lenyomtam a képzeletbeli fényképezőm gombját.

Üdv,

bkf

sziasztok,

első körben szeretnék elnézést kérni a szeretteimtől, hogy így eltűntem, de teljesen elvesztettem az időérzékem, mióta nem ugyanazon menetrend szerint élek hétről hétre. Akkora volt a kavarodás, hogy még vezettem is Manhattanben, hogy a Host Anyám odaérjen egy konferenciára. Jelentem, személyi sérülést nem okoztam, a kocsi egyben, nem tévedtem el és hatalmas élménnyel lettem gazdagabb. Ugyanezen a hétvégén VIP vendégem érkezett Denverből. Együtt jöttünk a Nagy Almába, közösen küzdöttük végig az orientációt és fedeztük fel a várost, majd búcsút vettünk egymástól és megkezdtünk azt az életet, amit már lassan egy éve élünk az ország két távol eső pontján. Nem volt sok időnk együtt, de minden percet élveztem. Elmentem érte a reptérre, nosztalgiáztunk egyet New Yorkban (Downtown, szabadság szobor, metrózás, pizza..stb)persze mondanom sem kell, hogy be se állt a szánk. Mivel a blogomból sokat olvasott a „partyfaluról” nem voltkérdés, hogy hol folytatjuk az estét. Habár későn érkeztünk Hobókenbe, a „Memorial Day” miatt az egész város telis tele volt tengerészekkel, katonákkal és egyéb nemzetvédelmi szervek egyenruhás hőseivel. Nem győztünk pislogni, szolidabban ünnepeltek, mint gondoltam és meglehetősen barátságosan beszélgettek mindenkivel. Igazi amerikai élmény volt. Miután bezárt a bazár kiültünk a vízpartra nézni a kilátást New Yorkra és kiszellőztetni a fejem, mielőtt hazavezettem. Hajnali 5 körül be is fejeztük a csacsogást egymás mellett az alagsori szobámban (habár mivel az egész ház üres volt, 7 szoba közül választhattunk volna). Mire ébredek 10 körül? „Azonnal hagyja el a házat, BETÖRŐŐŐŐŐ BETÖRŐŐŐŐŐ, riasztott területre lépett, hagyja el a háza MOSTTTTTT!” Eszter rohan vissza a szobámba, sűrű elnézések közepette, magam sem tudtam, hogy mi volt ez, felrohantam, kikapcsoltam a riasztót, majd a társaság hívására válaszoltam, hogy ne küldjék ránk a rendőröket. Később kiderült, hogy a nagyi nem tudta, hogy itthon vagyok és mikor bedobta a gyerekek szennyesét, beriasztotta a házat. Nem valami figyelmes ajándék.

Szomorúan bár, de kikísértem Esztert a buszhoz, hogy megkezdhesse a nagy látogatást haza, amin én lassan egy hónapja túlestem. Kicsit üresen telnek a napjaim, mióta itt hagyott, már el is felejtettem, hogy mennyire jól kijövünk.

Hétfőn szabadnapom volt, az ünnep miatt, így utamat Connecticut felé vettem és az egész napot Nikivel és az amerikai magyar családommal töltöttem a medencéjük mellett. Már rég ne volt ennyire mozgalmas, izgalmas és vidám hétvégém, kicsit felkavaró volt kedden munkába állni. Most fejeztük be a zsidó év egyetlen „tejes” ünnepét, ha ismét lesz egy kis időm, remélhetőleg utolérem magam az írással.

Üdv,

bkf